Augusztus elején Sanyi önállósította magát. Lerázva kötelékeit, egyszerűen kisétált a faluvégi ház udvarából, majd a földek felé vette az irányt. A szabadság érzése vagy a kíváncsiság vitte? Ki tudja már?
Tény, hogy 3 hónapig keresték. Jöttek hírek, hogy itt látták, ott látták, de mire a helyszínre értek, bottal üthették csak nyomát. Mert nyomokat, azt hagyott Sanyi. Megdézsmálta a friss tejes kukoricát, elheveredett a patakparton, vagy éppen letáborozott kicsinykét az erdőszéli bokrok alatt.
Kedvezett neki az elhúzódó nyár, a késlekedő ősz, nem szenvedett szükséget semmiben. Jókat sétált a szabad ég alatt, élte világát. Talán még meg is szerette a madárfüttyös reggeleket.
Az idill a novemberi hideg szelekig tartott. Megritkult vagy talán el is elfogyott ennivaló, a korábbi pihenőhelyek már nem nyújtottak kényelmet. Így Sanyi útnak indult, új még nem látott és jobbnak remélt hely után kutatva.
Este hét körül ért ki az aszfaltcsíkhoz, ahol időnként furcsa zaj kíséretében száguldott el valami, fénycsíkot tolva maga előtt. Meglepetten állt egy darabig, de más út - azon kívül, mely visszavitte volna - nem lévén, nekiindult, hogy átkeljen. Két bizonytalan lépést tett meg, amikor az egyik zajos-fényes rábőgött, majd megállt az út túloldalán, nyomában két másik hasonlóval. Sanyi megtorpant.
Ekkor történt, hogy a körülbelül 80 km/h-val közeledő kisteherautó telibe kapta. Még észlelte a repülést, azt is, ahogyan nekiszállt az egyik álló autónak. Még lábra állt és beküzdötte magát utolsó erejével az út menti árokba, hogy ott adja vissza a teremtőnek azt, amiből nem jutott számára több.
Emlékezzünk Sanyira, az éjfekete bikaborjúra, aki röptében benézett meglepett párom álló autójának ablakán, majd a jobboldali visszapillantótükröt magával sodorva behorpasztotta az első ajtót.
